A női portré fotózás lelki oldala

A portré fotózás előtt szinte mindenki izgul. Sokan már az első üzenetben megírják:

„Rólam nem lehet jó képet csinálni.”

„Nem szeretek kamera előtt lenni.”

„Feszélyez, ha fotóznak.”

És őszintén? Teljesen rendben van.

A legtöbben nem vagyunk hozzászokva, hogy a figyelem ránk irányuljon, hogy valaki tényleg ránk nézzen, ne csak ránk pillantson.

De a fotózás végére mindig valami megváltozik. Az a pillanat, amikor belenézünk a fotókba, és először látja meg magát, úgy igazán. Ahogy előbújik az igazi nő, a mosoly, a ragyogás, a természetesség, ami eddig is ott volt csak nem mert felszínre törni.

Szeretem ezeket a változásokat látni. Amikor a kezdeti feszültséget felváltja az önbizalom. Amikor a „rólam nem lehet jó képet csinálni” átalakul egy halk, de őszinte „ez én vagyok?” kérdéssé. És igen, ez te vagy. Az a nő, aki ott van minden egyes képen, ahogy én látlak.

Mindig mondom: mindenki ragyog. Ilyenkor sokszor furcsán néznek rám, de a fotózás végére mindenki megérti, hogy miről beszélek és én mit látok.

És amikor a fotózás végén ott az a felszabadult mosoly. Na, az mindent megér.